Teljesen átlagos kolozsvári reggel, teljesen átlagos történet az ellenőrökről és az ingyenes egyetemista bérletről.

Átlagos reggel, bár szerencsére nem zuhog az eső, ami mostanában szokatlan. Nincsen nagyon meleg. Érezhető a hétvége illata a levegőben, meg a reggeli arcokon. Egyesek kávéjukat próbálják sietve elfogyasztani, mások gyerekekkel az oldalukon próbálnak elérni időben iskolába, munkába.

Én a megállóban. Fülemben Lana Del Rey: Carmen című száma szól. 

Várom a buszt, hiszen mi mást tehetnék, közben a mai napot pörgetem a fejemben, hogy mit kell tenni, kit kell felhívni, hogy még mindig ott van az az e-mail, amire nem tudtam válaszolni a hétfői rádiózás óta…

Jön is egy busz. Persze esélytelen, hogy felférjek rá, mert hát folynak le az emberek. Centizem az időt, még tudok várni kb. 2-3 percet, s akkor lazán beérek órára, sőt lehet még belefér a séta is, s akkor mehetek más busszal, nem muszáj feltuszkoljam magam 24B-re, vagy 25-re.

Láss csodát, érkezik egy félig holt zöld busz. 24B.

Kitűnő, fel is szállok, lazán felférek. Még ülőhely is van, de inkább állok, az biztos, lehet, hogy éppen egy reggeli bevásárlását intéző nyugdíjas helyét foglaljam… Így maximum helyet a buszon.

Folytatom a gondolkodást, pörgetem az instát, semmi érdekes.

Egyszer csak mellém pattan egy srác, kb. a vállamig ér. Feltűnően nyomul. Most mit akar ez tőlem? Pénzt nem adok, cigim nincsen, nem, nem tudom, hogy hány óra, amúgy is írja a kijelzőn…

Ehhez képest, amire feleszmélek: Jegyeket, bérletek ellenőrzésre! -hangozott el az ismert mondat.

Megnyugodtam.

Keresgélem a tárcám, végre megvan, persze a táskám alján. Nyújtom unottan a bérletem, mondja, hogy ez nem az, nézem, tényleg nem, ez a másik. Keresem azt a hülye fecnit, a sok névjegykártya között. Meg is van!

Rám néz, elmosolyodik.

Kérem szálljon le – mondja enyhe mosollyal az arcán.

Várom, hogy menjen tovább, hiszen a bérletem nála van, ott van rajta minden adat. Tovább is megy, leellenőrzi, hogy nincsen-e még egy szerencsétlen, aki nem tudja, hogy hányadika van, s horogra akad…

Mellettem két srác, táska nélkül, gumipapucsban, jól szórakoznak. Tőlük nem kérte.

Visszaérkezik, én még mindig nem értem, hogy most mi miatt akar konkrétan leszállítani, hiszen ingyenes, egyetemista bérletem van. Azért megkérdem, hogy a mellettem levő srácoktól nem akarja elkérni a jegyet?

Erre megvonja a vállát. Tőlük? Minek? Úgy sincsen személyijük sem, nem lehet őket beazonosítani. Nem kell nekem a baj…

Még szerencse, hogy engem, az elszállt egyetemistát, aki az ingyenes bérletet elfelejtette megújítani, be lehet azonosítani.

Leszállít, magyarázom, hogy nézd már meg, ingyenes bérletem van két vonalra, csak a kártyamizéria miatt csak holnapra kaptam időpontot, és elfelejtettem, hogy tegnap lejárt a bérlet. Nem érdekli. Káromkodik, mint egy kocsis, hogy ő most mégis mi a f**** csináljon? Őt ez abszolút nem érdekli, “asta e domnule Támász”, s megint elmosolyodik…

Finom úriember, kedves, pedig rá se szolgáltam, nem hisztiztem, nem köpködtem, nem ordítottam…

50 pénzegységbe került és 230-as vérnyomásba.

Utólag a Transindexes kollégáktól hallottam, hogy nemrégiben kettőjüket is megbüntette a tömegközlekedési vállalat ellenőre, mert rögtön felszállás után akartak SMS-t küldeni: vagyis éppen kezükben a mobillal álltak. A mobilosokra lesből támadó ellenőrök szerint pedig ezt még a felszállás előtt kellene megtenni – bár nem tiszta, hogy honnan kellene ezt bárkinek is tudnia, és a telszámot is fejből vágnia, ha korábban még nem használta. Bár néhány megállóban van erre vonatkozó felhívás, de közel sem mindegyikben, és ahol van, kizárólag román nyelven és ezen is csak ajánlás szintjén jelenik meg, miszerint “este recomandat” (ajánlott) még a megállóban elküldeni az SMS-t.

Comments