Holnap újra becsengetnek az itthoni iskolákban, ami nem jelent mást, mint újra találkoznak a diákok egymással, a tanáraikkal, a házi feladatokkal, a szintfelmérőkkel, a korán keléssel, és az iskolai menzákkal… Igaz történet egy fiúról, aki nem szeret iskolába járni. És ezzel nincs egyedül…

Vasárnap reggel van, mindig is tartottam ettől naptól, az utolsó vakációs naptól. Amilyen nehéz volt hozzászokni a “semmittevéshez”, olyan nehéz most újra eljátszadozni a gondolattal, hogy vége a nyárnak, s újra iskolába kell menjek. Oda, ahova nem szeretek járni. 

Annyival jobb ötleteim lennének, mint, hogy megint pár hónapot az iskolában dekkoljak. Hogy miért? 

Mindig iskolakezdés körül eszembe szokott jutni a Honeybeast: Bódottá című száma. Nyáron szépen felépítkezek, visszatérek a valós életbe, olyan dolgokkal foglalkozom, amik érdekelnek (hála a szüleimnek!), mígnem megint jön a szeptember és összetör mindent.

Nem, nem arról van szó, hogy egész nap a telefonomat nyomkodom, és nem akarok kikelni az ágyból, nem, itt egészen másról van szó.

Alapjába véve, én egy kicsit más vagyok, mint a többiek. Szeretek társaságban lenni, szeretek olyan dolgokkal foglalkozni, aminek szerintem van értelme. Ilyen a kapcsolat kiépítése másokkal (ezért vagyok például önkéntes már évek óta a KMN-en), vagy kirándulni, esetleg megnézni egy jó filmet, vagy olyan dolgok rákeresni az interneten (ami sokak szerint a fiatalság megrontója…), ami érdekel. És mi érdekel? Minden, ami aktuális, hogy mi lesz belőlem, ha nagy leszek, hogy hogyan tudok beilleszkedni az emberek közé, úgy, hogy már az osztálytársaim is ferde szemmel néznek rám. Nem, nem hordok drága ruhákat, mert a szüleim nem tudják megengedni maguknak, és annyira nem is sajnálom, a Lidl-es pólóban is ugyanolyan teljesértékűnek érzem magam, mint más a Zara-s pólójában. Nem, nem szoktam egyfolytában külföldre menni nyaralni, mert évente 1-2 alkalom fér bele a családi keretbe. És nem, képzeljétek, nem ültem még soha repülőn. De ezért ki kell engem közösíteni? Megérdemlem én ezt? 

Az iskolában az számít valakinek, aki kisujjából kirázza a mateket, míg így év elején is. Nem, én nem vagyok az a matekes típus, szerintem soha nem is leszek. De ettől még teljesértékű ember leszek, igaz? 

Reggelente utálok felkelni, de mivel a szüleim dolgoznak, ezért muszáj felpattanjak egy 25-ösre, és lemenjek a belvárosba az iskolába, lehetőleg pontosan, mert ha nem, akkor máris jönnek a figyelmeztetések, stb.

És nem, nem szeretem a menza kaját sem. Nem értem, hogy az év elején miért lehet normálisat főzni, és ahogyan telik a félév egyre ehetetlenebb a kaja. (Ki az, aki kitalálja ezeket az ehetetlen, túlsózott menüket???)

Utálom, hogy egyfolytában felmérőket írunk. 28-an vagyunk az osztályban, és soha, de soha nem feleltetnek. Miért? Én sokkal jobban el tudnám mondani azt, amit tanultunk, legyen szó matekről, magyarról, vagy bármilyen idegennyelvről, mint, hogy egy nyolcadik felmérőt is megírjak, amiben semmi érdekesség nincsen. Utálom azt, hogyha valamire nem úgy válaszolok, ahogyan azt a tanár elvárja, akkor rossz jegyet kapok, amiért mindenki furán néz rám. “Pedig ez egy eléggé értelmes gyerek, nem tudom, hogy mi van vele”- szokták mondani.

Hogy mi van velem? Egyszerű: 

Nem szeretem a korán kelést, nem szeretek abba a közösségbe járni, ahol kinéznek engem, mert nem vagyok hajlandó beolvadni, nem szeretem a tanáraimat, mert nem rendesek velünk, nem szeretem a menza kaját, mert ehetetlen!

Anya, apa, én nem akarok holnap iskolába menni! –mondtam ma reggel, és elcsodálkoztak. Nem értik, hiszek az ők diákkorukban ez egy ünnep volt.

Én pedig holnap megint felöltözöm fekete-fehérbe, megint meghallgatom az igazgatónk hosszú, és sok szempontból értelmetlen beszédét, majd megint ugyanúgy egyedül leszek, mint eddig.

 

Hát, köszönöm Neked, iskola!

Comments