Múlt heti, keserű szembesülésem kapcsán úgy döntöttem, írok egy cikket arról, hogy mekkora hiányosságai vannak a román tanügynek. Mert az oktatásnak nemcsak az lenne a lényege, hogy a megadott tananyagot beadagolja a diákoknak, hanem az is, hogy szélesítse a látókörüket.

Hétvége közeledtével az egyik szűkebb baráti körömmel úgy döntöttünk, megünnepeljük azok születésnapját, akiknek az elmúlt másfél hónapban volt. Egy hangulatos, nyugis este után úgy hozta a sors, hogy számomra ismeretlen lányokkal találkoztunk és együtt töltöttünk az estéből néhány órát.

Kártyajáték közben szóba került ez-az: ki hova jár egyetemre, ki hova valósi. Mivel mind a négy lány román volt, így természetesen románul folyt a kommunikáció. Ez kevésbé volt kényelmes, mintha magyarul beszélgettünk volna mindannyian, de mi igyekeztünk, hogy minél érthetőbbek legyünk. Ők meg nyitottak voltak felénk, igyekeztek megérteni mindazt, amit mondani akartunk. Társalgás közben az egyik lány, aki gyulafehérvári volt, odafordult hozzám, és kedvesen megkérdezte:

− Te tényleg kolozsvári vagy? Akkor hogyhogy magyarul beszélsz?

Először azt hittem, viccel, s viccesen azt válaszoltam, hogy magyar vagyok, ez az anyanyelvem!

Továbbra is értetlenül, mosolyogva nézett rám…

Ekkor villant belém a felismerés: a lány tényleg komolyan nem érti, ő azt hiszi, hogy csak román lakosai vannak Kolozsvárnak. Rögtön meg is kérdeztem, és elmondta, hogy ő Gyulafehérvár mellett nevelkedett, a városba járt iskolába, de nekik azt mondták, hogy magyarok csak Magyarországon vannak, no meg valami magyar-félék Székelyföldön. Neki soha nem mondta senki, hogy Kolozsváron ennyi magyar él. Két hete van itt, és rengeteg magyar szót hall az utcán, ami meglepi. Azt is elmondta, hogy a magyar nyelvet érdekes hangzásáról ismeri fel, meg arról, hogy nem hadarunk.

A meglepettségtől alig tudtam neki valami használható infót mondani, de aztán megembereltem magam. Egy rövid magyarságtörténelem bemutató során elmagyaráztam, hogyan is mennek itt a dolgok. Végig csodálkozva pislogott rám, és figyelt, majd kérdezett (a lány egyébként tanítóképzőbe jár).

Az első pár pillanatban számára is olyan hihetetlen volt az egész, mint nekem azelőtt 2-3 perccel a kérdése…

Aztán a párbeszédünknek happy end lett a vége, ő megértett engem, én pedig örvendtem, hogy valami hasznosat tettem azon az estén. Még ha nem is jegyezte meg az összes dolgot, amit mondtam, azt hiszem, hogy meggyújtottam egy kis égőt a fejében.

Viszont ez a történet bennem mély nyomot hagyott, s azóta is folyamatosan gondolkodom…

Számomra − és azt gondolom, hogy Kolozsvár, sőt Románia számára is − szomorú dolog, hogy ilyen megtörténhet. Másnap felhívtam az egyik román értelmiségi barátomat, és rákérdeztem, hogy találkozott-e már ilyennel. Elmondta, hogy igen, még régebben, de számára is meglepő volt az, amit meséltem. Nagyon csodálkozott azon, hogy hogyan lehet, hogy egy országban élünk, egy városban tanulunk, s mégis felmerülnek ilyen kérdések.

Bennem is kérdéseket vet fel az eset: hogy lehet, hogy egy látszólag érdeklődő és nagyon jóindulatú lány egyáltalán nem hallott arról, hogy eléggé nagyszámú magyar lakossága van Kolozsvárnak? Hogy lehet az, hogy leérettségizik, és tanítónő akar lenni, de fogalma sincsen arról, hogy mi fán terem a magyarság, a magyar nyelv? Az, hogy ő a történelmet egészen másként ismeri, mint én, az nem lepett meg, az lepett volna meg, hogyha ugyanúgy tudjuk… Kontinuitás elmélet ide vagy oda, ez azon már jóval túlmutat.

A romániai tanügy tényleg olyan diákokat termel ki, akik nagyon befolyásolhatóak, hiszen alapvető információk hiányában talán nekem is hihető lenne, hogy ezek a “magyarnak nevezett népek” fejszével esnek román társaiknak, és mindenféle szörnyűségeket csinálnak. És érthető, hogy még azok is, akik amúgy a legnagyobb jóindulattal vannak felénk, meggondolják, hogy hogyan viszonyuljanak hozzánk.

Tisztában vagyok vele, hogy nem lehet egyik percről a másikra megváltoztatni a világot, és mint azt már olyan sokszor elmondtam, leírtam, a tanügyet meg alapjaiban kellene megváltoztatni, mégis roppantul elcsodálkoztam és elkeseredtem, hogy 2019-ben ilyen nagy szakadék van közöttünk, fiatalok között. Hogy hogyan tudnánk utat építeni, azt még nem tudom, főleg úgy, hogy már az iskolából teljesen más információk birtokában távozunk, viszont abban biztos vagyok, hogy ezen mihamarabb változtatni kellene.

Comments