Mától bátran énekelhetem Taylor Swift: 22 című számát, viszont egyszerre ez a nap egy számadásra is lehetőséget ad! Az utolsó fogadalmamról március 13-án írtam, és azóta csak kicsivel több telt el, mint egy hónap… 

Ez a nap más, mint a többi, énekelték ma nekem, sőt az éjjel még a barátnőm is. Hát sok szempontból tényleg más, és rengeteg szempontból, még mindig ugyanolyan. A karanténos születésnap nem a legnagyobb fun, amit az ember elképzelhet, viszont panaszra nincsen okom, anya finomat sütött, és rengeteg barátom hívott a nap során, hogy felköszöntsön. Igazából, egészen jól alakult a napom, s jól szórakozom bezárva is itthon, és sokkal jobban tudok örvendeni a sok online köszöntésnek, mint általában tudtam.

Egy dologban viszont nagyon különböző ez a születésnap. 22 éves lettem. Ez pedig számomra egy nagy vízválasztó.

Amikor kisebb voltam, mindig azon gondolkodtam, hogy vajon milyen is lehet 20 évesnek lenni. Már akkoriban biztos voltam benne, hogy ezek a legjobb, legviccesebb évek. 20 éves korában az ember bulizni jár, van saját lakáskulcsa, külön költözik a szüleitől, és ha szerencséje van, még csomót tud utazni is. 5-6 éves koromban, a 20 évesek jelentették mindazt, ami a szabadság, a boldogság szinonimája. Mindig 20 éves akartam lenni!

Aztán ahogy telt-múlt az idő, rájöttem, hogy a 20 éves kor egy eléggé tág fogalom, nagyjából 11-12 éves lehettem, amikor rájöttem, hogy én mindig is 22 éves akarok lenni. Arra készültem már teenager koromban is, hogy majd 22 évesen megváltom a világot, lesz saját autóm, barátnőm, akivel nem csak egy délutánt tudok együtt tölteni, ha a szüleim elvisznek, illetve lesz valami olyan menő munkahelyem, amilyen a 22 éveseknek az amerikai filmekben lenni szokott.

Először ilyennek képzeltem el a menő életet….

…aztán ilyennek…

És ahogyan a képek is mutatják, sokat változtam, és változtak körülöttem a dolgok is, a vágyaim eléggé hasonlóak voltak az évek során.

Hamarosan kiderült nekem az iskolai évek alatt, hogy az életem nem igazán egy amerikai filmhez fog hasonlítani… Sokszor voltak bukásaim, olyan dolgok, amelyekbe kicsit beletörött a bicskám, és azt hittem, hogy képtelenség véghezvinni. Sokszor éreztem azt, hogy kicsit túlvállaltam magam, vagy túlságosan nagy a nyomás rajtam. Egy valamit viszont megtanultam: kitartás. Ez az a mágikus szó, amit szerintem sokan, sokszor ejtünk ki a szánkon, de gyakorlatban csak ritkán alkalmazzuk. Kitartani, és tényleg a megcélzott álmok után menni, sokszor bonyolult, nehézkes, sőt néha lehetetlen. Viszont ami a legfontosabb számomra még most is, hogy a megcélzott dolgokat megpróbáljam elérni, hogy legyen egy iránya a mindennapjaimnak, a hónapnak, az évnek… És így a húszas éveimnek is.

És ha időközben irányt kell váltani, mert meggondoltam magam, esetleg nem tartom olyan vonzónak a dolgot, mint elképzeltem? Ez még bőven belefér, és megpróbálom nem kudarcként, hanem egy olyan dologként felfogni, amiből okulhatok.

És hogy hogy sikerült betartani a múlthavi fogadalmat? Kicsit hasonlít ahhoz, mint amilyennek elképzeltem a 22. évemet is. Azt hittem, hogy minden egyes nap, mint a filmekben, irtózatosan produktívan haladok előre, nem gyengülök el, és pikk-pakk vége is lesz a karanténnak, én pedig addigra egy halom dologgal megleszek, mosolygósan, sportosan. A cél megvolt, és a mindennapok eldöntötték, hogy ennek mekkora részét tudtam betartani. De ma engedékeny vagyok magammal, az irány legalább megvolt, az időmet megpróbáltam okosan beosztani, és néha megbocsátani magamnak azt, hogy nem vagyok egy határidőnapló. Ebben a hónapban pedig jöhet a sport, hiszen itt a tavasz, és a jó idő. 

És ami a legjobb a húszas éveimben? Az hogy tanulhatok, és nem néz rám senki ferde szemmel, ha elkövetek egy hibát, csak akkor, ha nem tanulok belőle…

 

Comments