Mivel Valentin nap van ma, sokkal jobb lett volna valami nagyon könnyed, kellemes témáról írni, hogy mivel is tölthetik el a szerelmesek ezt a napot. Ehhez képest középiskolások történeteit gyűjtöttük össze, az iskolai nyomásról, a teljesítménykényszerről, arról, hogy mennyire is ártalmas mindenki számára a folyamatos verseny a jegyekért az iskolákban.

Az online oktatás a legtöbb diák számára nem fenékig tejfel. Nagyon sokan még inkább bezárkóztak, elszigeteltebbek, magányosabbak lettek, és még inkább a tanulás került a középpontba. Évek óta figyelem, hogy hogyan teszi tönkre a diákok lelkét és idegrendszerét a folyamatos versenyeztetés. Kolozsváron van néhány olyan iskola, ahol még kiélezettebb a verseny a diákok között, hiszen az iskola is erre összpontosít, olyannyira, hogy más emberi értéket aligha vesz figyelembe.

Azzal se mondanék újdonságot, hogy az iskolában rengeteg, amúgy az életben fontos skillt, nem is vesznek észre. A jelenlegi iskolarendszer hihetetlenül beszűkíti a diákokat és humán robotokká formálja őket tizenkét év alatt. A következő történet egy iskolásról szól, arról, hogyan küzd meg a rá nehezedő nyomással:

Vince (15):

A szüleim már kiskorom óta tervezgették, hogy hova fogok iskolába járni. Szerették volna, hogy minél jobb közegben szocializálódjak, minél több elit barátom legyen, ugyanabból a városból. Még csak óvodás voltam, amikor már elkezdődött a lobbi, hogy a megfelelő oktatóhoz kerüljek, hogy biztosan annak az osztályközösségnek legyek a tagja, amelyet kiszemeltek.

Anyám már az első iskolai napon elmondta, hogy őt abszolút semmi nem fogja érdekelni, nekem teljesítenem kell. Az iskola nem könnyű, de ha sokat tanulok az elkövetkezendő években, és jó barátaim lesznek, akkor sikeres felnőtt férfi leszek.

És be is tartotta az ígéretét. Anyám már első osztályos koromban különböző kézség-fejlesztő táborokba küldött el nyaranta, igyekezett, hogy minél gyorsabban megtanuljam, hogy mennyire nehéz is az élet. Első osztályos koromtól kezdődően azt kezdte mondogatni, hogy ha valamit nem tudok egy felmérő alkalmával, nyugodtan másoljam le a padtársamtól (arról nem is beszélve, hogy azt mondta, hogy figyeljek oda, hogy az utánam következő tanuló legyen a padtársam, így mindig szemmel tudjam tartani), a lényeg az, hogy csak nagyon jó minősítéseim legyenek. Nagyjából másodikos lehettem, amikor egyszer becsúszott egy jó, egyszerűen azért, mert meg voltam hűlve, és alig bírtam felkészülni a felmérőre, azelőtt való nap még lázam is volt. Otthon nagyon féltem bevallani, mert tudtam, hogy anya meg fog verni emiatt, és lehet, hogy nem fogja megengedni, hogy kimenjek a szomszéd fiúval találkozni.

Végül bevallottam.

Anyám nagyon leszidott, megvert, és azt mondta, hogy ettől kezdve csak az iskolába mehetek, és napi 20 percet a friss levegőre, ezt leszámítva olvasnom kell, és plusz feladatokat megoldanom. A második kérdése az volt, hogy az az osztálytársam, aki még nagyon jó tanulónak számított, ő milyen minősítést kapott… Természetesen a padtársam nagyon jót kapott, ezért pedig külön kikaptam, mintha én tehettem volna róla. Folyton azt mondogatta, hogy semmirevaló vagyok, soha nem fogom semmire vinni az életbe, ő hiába kínlódik.

Aztán teltek-múltak az évek, majd ötödik osztálytól még rosszabb lett a helyzet. Mindig tízest kellett kapjak, és alapértelmezett volt, hogy első tanuló leszek. Folyton arra bíztatott, hogy igyekezzek minden tanárral jóba lenni, így ha véletlenül kapok is egy kilencest, ki tudok majd vele egyezni. Hatodikos lehettem, amikor becsúszott egy nyolcas románból. Pont a születésnapom előtt pár nappal. A tanárnak hiába könyörögtem, hogy engedje meg, hogy javítsak, vagy várjon még a jegy beírásával, nem engedte. Mivel csütörtök volt, így tudtam, hogy péntekig van arra időm, hogy elmondjam, hogy hányasom is lett. Pénteken ugyanis érkezett az elektronikus napló jelentése, benne a jegyekkel, hiányzásokkal.

Pénteken iskola után elmeséltem neki, hogy mi történt, ekkor hozzám vágta a papucsát, és kiabálni kezdett, hogy nem fogja megtartani a születésnapomat, és tortát se fogok kapni, és még azt se fogja mondani, hogy boldog születésnapot.

Mert nem érdemlem meg.

Fontos tudni azt, hogy annyi tízesem volt, illetve a félévim is tízes lett, hogy lazán kijöttem tízesre a tantárgyból, gyakorlati változást ez a médiámban nem okozott, mégis ilyen nagyon kikaptam miatta.

Mostanra már megszoktam, hogy jól kell teljesítsek, és anyámnak fontosabb az, hogy hányast kapok, mint hogy hogy vagyok. Hiányoznom nem szabad, csak ha nagyon beteg vagyok, és a heti öt délutánból négyet magánórákkal és szorgalmival töltök.

Utálok tanulni, utálok olvasni, fáradt vagyok folyamatosan és legtöbbször szomorú. Az elmúlt félévekben volt olyan, hogy kilencest kaptam tízes helyett (mert nem lett meg sehogy sem a 9.50…), ilyenkor mindig péntekig elhúzom a bevallást, mert általában valami büntetést kapok, hol kisebbet, hol nagyobbat. Igyekszem mindig jó jegyet kapni, mert akkor anya legalább nem dühös rám, de még soha nem dicsért meg a jó jegyeim miatt. Ő mindig azt mondta, hogy ez a normális, ez az alapértelmezett, én kell legyek a legokosabb, csak akkor tudok majd a későbbiekben érvényesülni.

Apám sokkal megengedőbb, szerinte anya eleget szid, és büntet engem, ő ebbe nem akar beleszólni. Nem szokott ő leszidni, és tőle dicséretet is szoktam kapni, szóval valamennyire igyekszik kiegyenlíteni a dolgokat.

Barátaim nem igazán vannak. Van ugyan néhány, akikkel azért barátkozok, mert rosszul tanulnak és így is én lehetek a legjobb. Van olyan barátnak látszó osztálytársam, akit muszáj szemmel tartsak, mert sanszos, hogy ha nem vigyáznék, akkor ő lenne az első tanuló. Ő a padtársam is, és régebben volt olyan is, hogy felmérő alatt szándékosan rosszat súgtam neki, hogy biztosan kisebb jegyet kapjon, mint én. Persze utána kiderült a dolog, de azt hazudtam neki, hogy ez azért történt, mert nem hallottam pontosan, hogy mit kérdezett tőlem. Sikerült meggyőznöm…

Persze nem szeretem senkinek se bevallani azt, hogy igazából nem magam, hanem anyám miatt vannak jó jegyeim. Így semmit nem érne az egész, senki nem hinné el rólam, hogy okos vagyok, pedig igyekszem az lenni. Ritkán van szabadidőm, és volt olyan, hogy hetekig nem kaptam vissza a telefonom, mert nem kaptam tízest, volt olyan is, hogy anya olyan ideges lett, hogy a földhöz vágta és betört a képernyője. Utána aztán hosszú kérlelés után, kicseréltette a képernyőmet, de soha nem vallotta be, hogy ő volt a hibás, mindig azt mondta, hogy következőkor majd ne kapjak inkább rossz jegyet.

Nem mondom, hogy könnyű az életem, de remélem azt, hogy amiért most ilyen jó tanuló vagyok, majd idővel sikeres, gazdag felnőtt leszek. Ha ez nem jön össze, akkor abszolút minden értelmetlen volt. Félek egy kicsit attól, hogy mi lesz, ha nem leszek sikeres, lehet anyám soha nem fog büszke lenni rám…

Szerkesztői megjegyzés: A fenti történetben pár dolgot megváltoztattunk az interjúalannyal egyeztetve, például álnevet kapott és a személyére utaló adatokat is cseréltük. Viszont az így is tisztán kirajzolódó kép jól mutatja, hogy mennyire negatív hatással van rá az, hogy folyton arra kell figyeljen, hogy hányast kap, mert ellenkező esetben a történetnek komoly következményei lesznek. Arról természetesen nem is beszéltünk, hogy az iskolai tanárok mire biztatják a diákokat, és hogy nekik köszönhetően hogyan lett egy igazi versenylóképző az iskolából. Erről is érdemes lesz majd beszélni, mert merem remélni azt, hogy ha nem is konkrét változást, de egy-egy ilyen történet, néhány gondolatot elindít majd a megfelelő ember(ek) fejében…

Comments