Interjú Sepsi Melinda, Tatár Zsuzsa, Varga Péter és Szántusz Noémi végzős színészhallgatókkal. Összeállította: Holpár Anna, Ozsváth Zsuzsa.

Mi szél hozott titeket a színire?

Tatár Zsuzsa: Engem mindig nagyon sok minden érdekelt, de egyvalami gyerekkorom óta elkísért, mégpedig az, hogy én majd egyszer színésznő leszek. Aztán telt az idő, és dönteni kellett, hogy merre tovább, úgyhogy adtam neki egy esélyt.

Sepsi Melinda: Ahogy alkalmam lett előadásokban részt venni és próbálni, úgy éreztem, a gyermeki énemhez kerülök közelebb, aki szeret felfedezni dolgokat és kíváncsi. Talán a kedv a játékhoz kisgyerekkoromból jön, ugyanakkor szerintem biztos nem volt benne a levegőben, mikor én babákkal játszottam, meg szerepjátékoztam, hogy színésznő leszek. A plüsseimnek mind volt neve, néha kiültettem őket egy sorba, és azt játszottam, hogy én vagyok a tanítónéni, és ezt nagyon komolyan vettem. Sokáig ezt éreztem a hivatásomnak, pedagógiai szakra is felvételiztem, csak nem vettek fel.

Ettől függetlenül sokat foglalkoztam gyerekekkel, vasárnapi iskolát vezettem, beleéltem magam, hogy egyszer óvónő vagy tanítónéni leszek, aztán máshogy alakult. Csak középiskola utolsó éveiben derült ki, hogy érdekelne a színészet. Korábban jártam versmondó versenyekre, nagyon szerettem beszélni és középpontban lenni… de, mint továbbtanulási terv, hirtelen jött, tényleg.

Xántusz Noémi: Én is hasonló felől jövök, Szegeden végeztem olasz szakon, de azt gondolom, nem voltam más ott sem. Szóval, ha én most tanár lennék (és nagyon kevés választott el ettől), akkor valószínűleg ugyanolyan tanár lennék, mint amilyen színész leszek – a civil életemben. Az érdekelt a tanári létben, hogy emberekkel foglalkozzak, és átadjak valamit a gyerekeknek, amit csak én tudok.

Erre most is érzékeny vagyok, csakis az emberek érdekelnek, meg magam, ami történik velem, és ezeket elemezgetem. Van egy erős én-tapasztalat, egy én-tudás, amit közvetítek, és ez félelmetes is egyben, mert közben meg ott az érzés bennem, hogy nem tudok senkinél se többet, amit én tudok, azt mindenki meg tudja csinálni. Szóval a két pályában ez a közös: valamit adni magamból. Persze, az életstílus más, bár hozzáteszem, mikor olasztanárnak készültem, eldöntöttem, hogy tíznél korábban nem fogok felkelni soha. A színházban is tízkor kezdődnek a próbák.

Varga Peti: Kilencedik osztályos koromban, amikor színjátszóztam, vált nyilvánvalóvá, hogy színész szeretnék lenni. És így. Nem nagyon volt B tervem, hála Istennek, a felvételi is sikerült.

Voltak-e prekoncepcióid a képzéssel kapcsolatban? Hogyan tekintesz most a szakmára ahhoz képest, ahogy 3 évvel ezelőtt?

Zsuzsa: Nagyon érdekes ez az egész, mert lássuk-mi-lesz-belőle alapon vágtam bele. Voltak előzetes elképze

Szántusz Noémi: Én is hasonló felől jövök, Szegeden végeztem olasz szakon, de azt gondolom, nem voltam más ott sem. Szóval, ha én most tanár lennék (és nagyon kevés választott el ettől), akkor valószínűleg ugyanolyan tanár lennék, mint amilyen színész leszek – a civil életemben. Az érdekelt a tanári létben, hogy emberekkel foglalkozzak, és átadjak valamit a gyerekeknek, amit csak én tudok.

Erre most is érzékeny vagyok, csakis az emberek érdekelnek, meg magam, ami történik velem, és ezeket elemezgetem. Van egy erős én-tapasztalat, egy én-tudás, amit közvetítek, és ez félelmetes is egyben, mert közben meg ott az érzés bennem, hogy nem tudok senkinél se többet, amit én tudok, azt mindenki meg tudja csinálni. Szóval a két pályában ez a közös: valamit adni magamból. Persze, az életstílus más, bár hozzáteszem, mikor olasztanárnak készültem, eldöntöttem, hogy tíznél korábban nem fogok felkelni soha. A színházban is tízkor kezdődnek a próbák.

Varga Peti: Kilencedik osztályos koromban, amikor színjátszóztam, vált nyilvánvalóvá, hogy színész szeretnék lenni. És így. Nem nagyon volt B tervem, hála Istennek, a felvételi is sikerült.

Voltak-e prekoncepcióid a képzéssel kapcsolatban? Hogyan tekintesz most a szakmára ahhoz képest, ahogy 3 évvel ezelőtt?

Zsuzsa: Nagyon érdekes ez az egész, mert lássuk-mi-lesz-belőle alapon vágtam bele. Voltak előzetes elképzeléseim, például, hogy biztosan sokat kell majd dolgozni, és ez be is bizonyosodott. Azt hiszem, mindannyian egyfajta természetes naivitással indultunk neki a képzésnek. Hamar rájöttünk, hogy nem mindig leányálom ez a szakma és ez az egyetem. De azt hiszem, ez egy csomó mindenre felkészített minket. Ahogy a tanáraink is igyekeztek formában tartani, hogy így mondjam.

Péter: Biztos meg voltam kicsit ijedve az elején, hiszen jót s kevésbé jót is hallottam a képzésről. Engem nagyon meglepett az egyetemen uralkodó összevisszaság. Nem tudtam elképzelni, hogy ezt meg lehet csinálni. Az elején rendkívül idegesítettek a random elmaradó órák, vagy, hogy két hétig nem látok adott tanárt, aztán két hétig meg folyamatosan, ilyesmi. Persze most már ezt megszoktam.

A három évvel ezelőtti énemhez képest biztosan sokkal nyitottabb és fegyelmezettebb vagyok. Gyakran voltam lusta, ha munkáról volt szó, például első éven egyszer az volt a vizsgafeladat, hogy állatkaraktereket vegyünk fel. Én fóka voltam, de otthon sose gyakoroltam, csak órán improvizálgattam. Viszont ilyet most már biztosan nem csinálnék. Elméleti tantárgyak szempontjából azért még él bennem némi lustaságra való hajlam.

Melinda: Előzetesen arra készítettek, meg az volt az elképzelésem, hogy itt kemény munka fog folyni. Ami egy részben igaz is, tehát keményen dolgoztunk, de sok ilyen mesét hallottunk a színi karról, hogy itt mennyi kemény dolog lesz és mindenkit kivetkőztetnek önmagából. Ez részben meg is volt, de nem úgy nézett ki, hogy bementünk és más emberként jöttünk ki egy hét után, hanem folyamatosan változtunk és alakult át az értékrendszerünk.

Noémi, te már részt vettél egy OKJ-s színészképzésben, s az után jöttél ide. Mik voltak a tapasztalataid ahhoz képest, vagy ettől függetlenül, a kolozsvári három éved alatt? Mit adott ez neked színészileg?

Noémi: Elsősorban: az osztályvezető fogalmához azt társítottam, hogy ő majd a mesterem lesz és mindenben segít, és amikor majd sírok otthon, mert tehetségtelennek tartom magam, akkor fel lehet hívni, és megmondja, igazam van-e, vagy sem. Ehhez képest kevés tanárommal alakult ki olyan kapcsolat, hogy fel tudjam hívni, tanácsot kérni, pedig ez a korábbi helyen megvolt. Nem volt jó ez az elvárás az előtanulmányaim miatt.

Mi változott? Mi hatott rátok igazán a szakmát illetően?

Péter: Talán az, hogy felismertem, mennyivel többet lehet kihozni valamiből, ha több időt és energiát szánok rá. Fontos időszak volt az is, amikor lehetőséget kaptunk statisztálni a Kurázsi mama és gyermekei című előadásban (r.: Armin Petras)

Noémi: És más módszerekkel is találkoztam itt, főleg az improvizálás, ami nekem nagyon sokat segített, de először gátolt. Ennek az volt az oka, hogy mire Kolozsvárra értem, játszottam vizsgaelőadásokban, közönség előtt, énekeltem is, és nehéz volt visszalépni egy ilyen óriási lépést. Nem volt előadás, közönség, nagyon kezdetleges szinten kezdtünk, és azt gondoltam, ezt a szintet már megléptem és tudom. Aztán persze rájöttem, hogy nekem ez kimaradt. Pont ez maradt ki, a nagyon kicsi lépcsőzetesen egymásra épülő részek, amiket itt, az egyetemen néhány tanárral, fel tudtunk építeni. Otthon, Szegeden ez nem volt meg, mert jártam az olasz szakra és csak délutánonként a színészképzés legfontosabb óráira. Szóval abból lett egy produktum, ez meg inkább egy lassú tanulási folyamat volt.

Eleinte nagyon türelmetlen voltam ehhez, már kicsit késznek hittem magam. Ezért volt nehéz. Egyébként pedig még nem volt soha, hogy csak egy dolgot csináljak, és ez csodálatos volt.

Melinda: Személy szerint különösen fontosnak éreztem az olyan tanári módszereket, amik a szakma követelményei, a pontosság, a kitartás, meg a munka közbeni konfliktusok helyén kezelése felé terelgettek minket. Eleinte könnyen vettem fel azt az attitűdöt, hogy „hogy mernek velem így beszélni”, aztán idővel megtanultam, hogy nem erről szól ez a szakma, hogy épp megsértődöm-e vagy sem, hanem hogy vannak dolgok, amiket el kell tűrni, és ennyi. Azt hiszem, elég prűd voltam, mikor ide érkeztem. Például kimondtak egy szót az osztálytársaim, és teljesen megbotránkoztam rajta… ezen a szakon így kell beszélni? Aztán szép lassan beleszoktam, és kialakítottam a saját megoldásaim ezekre a helyzetekre.

Melinda, te milyen szerepet töltöttél be az osztályközösségben, és hogyan alakult ez az évek alatt?

Melinda: Ez folyamatosan változott. Mindig azt mondták, hogy a mi osztályunk egy dinamikus és jó osztály, demi ezt belülről kicsit máshogy éltük meg. Első évben az a személy lehettem, aki nagyon átlagos és szürke, de emellett hisztis is, aki feljön a kisvárosból, és azt gondolja, hogy színésznő lesz, de olyan, hogy neki virágokat fognak osztogatni. Legalábbbis ez jöhetett le a viselkedésemből, én nem így érzékeltem magam. Aztán alakultak a dolgok, most úgy érzem, nagyon sokat kapok, és helyenként sokat adok is, ami az energiát illeti. Talán mondhatom azt is, rengeteg energiám van az osztálynak a működésében. És igen szeretem az osztályomat.

És a covidos online időszakban hogyan lehetett életszerűen megélni egy gyakorlati képzést?

Zsuzsa: Ezt inkább visszavonnán. Bezárt az egyetem. Ha szépíteni akarom a dolgokat, egy nagy kísérlet volt ez az időszak;s ha nem, akkor azt mondom, hogy embert próbáló dolog volt színészmesterséget online tanulni.

Noémi: Én másra szeretek emlékezni a harmadév eseményeiből, nekem valami ilyesmit jelentett: egymásnál alvások, mint az osztálykirándulás fölsőben, éjszakai piknikek, kirándulások és WC-ben cigizések, nem a szakmáról beszélni, hanem Charlie-t meg Kovács Katit énekelni, és közben mondjuk fröccsözni is. Micimackót nézni, és Bátor, a gyáva kutyát, és megbeszélni, hogy ebből a kettőből mesterin előadást csinálunk.

Péter, mondd, arra fel lettetek-e készítve, hogy hogyan lehet úgymond túlélni egy próbafolyamatot? Sokféle ember sokféle akarata ütközik egy térben…

Péter: A Kozma Gábor-féle Suzuki tréning óráink alatt tanultakat tudtuk inkább felhasználni. A már előbb említett fegyelmezettség volt az, ami igazán sokat segített.

Mi inspirált leginkább a három év alatt, amolyan megerősítésként, hogy te színészettel akarsz foglalkozni?

Péter: Ha elkezdődik egy próbafolyamat, rögtön érzem, hogy feltöltődöm energiával. Vagy van egy friss élményem: Csíkszeredában, az Unscene fesztiválon odajött hozzánk egy helyi színész, és elmondta, mennyi új energiát és hitet adott neki az a hét, és a mi előadásaink. Az ilyen visszajelzések után is érzem, hogy megéri ezt csinálni.

Zsuzsa, Mit gondolsz, hogyan zajlik benned az egyes szerepekkel történő találkozás? Te kezdesz el közelíteni a szerephez? Hamarabb talál meg ő téged?

Zsuzsa: Ez nagyon bonyolult. Bár nincs sok tapasztalatom még e téren, azt hiszem, nálam ez egyszerre működik: amikor keresek valamit, egyidőben véletlenül meg is talál valami abból, ami felé tartok. Általában impró közben érnek ezek a rátalálások. Egy érzet, egy-egy mozdulat vagy bármilyen apróság, amibe kapaszkodhatok, és akkor ezekből épül fel az adott karakter.

Ősszel, amikor visszatértünk a covidos lezárás után, készítettünk egy előadást hárman lányok –  Noémivel és Melindával, amelyből aztán film is született. Improvizáción alapuló film, amelyet megelőzően részt vettünk egy Kincses Réka vezette workshopon. Ez is hozzásegített a munkafolyamathoz, ami azért is volt érdekes, mert a filmben szereplő karakterek egyáltalán nem ismerték egymást, szóval tényleg teljes impró volt a sztori. Izgalmas és szívemhez közel álló tapasztalat volt ez is.

Milyen volt a Három nővér és Producerek munkafolyamat? Meséljetek!

Péter: A Három nővér lett kész előbb. Sokkal nehezebb folyamat volt ez, mint bármelyik más eddigi. Alapból Csehov nehéz. Amikor a próbák elején beszélgettünk a Három nővérről, elmondtam, hogy nekem jelenleg nincs egy ilyen „Moszkvám”, emiatt nehéz volt megfogni, de hála Istennek nem is a három nővér egyike voltam, hanem Szoljonij – és ezért a szerepért nagyon hálás vagyok, mert sokat könnyített a munkafolyamaton. Nagyon szeretem Szoljonij mondatait, a stílusa is közelebb áll hozzám. Ez a Három nővér elég kötött játékmóddal dolgozik, meghatározott mozgásaink vannak, ki mikor mit csinál, melyik irányba lépek hányat, melyik kezemet emelem. Ez még okoz némi problémát, mert nem érzem magam elég szabadnak.

A Producerek elképesztő próbafolyamat volt. Előtte megnéztem a filmet, ami kissé ijesztő volt számomra, valami gázosan alpári dolognak tűnt az eredeti szöveg. Nagyon örülök, hogy ezt Bélai Marci rendezte meg; első próbán beszéltünk a darab kapcsán felmerülő problémáinkról, aztán már könnyedebben álltunk szembe velük, hogy akár be is mutathatunk a darabnak, bombázzuk szét, amennyire tudjuk. Ez egy nagyon szabad, improvizációkra épülő munka volt, és most már akár konkrét előadás alatt is bevethetünk egy-két spontán ötletet élesben, mert megvan rá a lehetőségünk. Az egyetlen szabály, hogy ne rontsunk az előadás ritmusán. Én nagyon élvezem ezt a szabadságot, és a bakikat is egyre lazábban tudjuk poénná alakítani a színpadon. Amúgy a három év alatt mindig az énekvizsgákon izgultam leginkább, és a Producerekben is inkább az okozott problémát, hogy „jaj, ének”! De most már ezen is túltettem magam, és az éneklést is élvezem.

Melinda: Én mikor esténként az ágyban gondolkodom (mert mikor máskor lenne erre az embernek ideje), mindig arra jutok, hogy mindkettőt szeretem, mindkettő más miatt gyönyörű és más miatt élvezetes benne lenni. Nagyon szeretem a Három nővérben Mását alakítani, ugyanakkor az a folyamatos pörgés és őrültség is vonz, ami a Producerekben van. Ulla egy olyan karakter, akit egyszer meg kell fogni és utána ugyanolyan tempóban meg kell ismételni előadásról előadásra,, Mása pedig az, akit folyamatosan lehet próbálgatni, próbán ez jön ki belőle, előadáson az. Nagyon szerencsések vagyunk abból a szempontból, hogy egyszerre van zenés-táncos előadásunk, és egy olyan erős, mély előadásunk, mint a Három nővér.

Noémi, mesélsz kicsit a Közösülésről? Hogyan működik ez a csoport, mik a céljaitok, illetve milyen szerepeid, feladataid vannak ezzel kapcsolatban?

Noémi: Azt szerettem volna, hogy a színészhallgatók, a Babes-Bolyain a film-fotó-médiások, és a Sapientia Egyetem hallgatói elkezdjenek együtt dolgozni, mert azt tapasztaltam, hogy nem ismerjük egymást.

Egy ilyen kezdeményezésnek szerintem nem szakmai beszélgetéssel kell kezdődnie, hanem beülni egy kocsmába vagy egy bárba és ismerkedni. Így is kezdődött, bár előtte volt egy nagy gyűlés a mi egyetemünkön, és oda a Sapientiáról is eljöttek sokan. Az egyik Babeses tanár is ott volt, és amikor megtudta, hogy a Sapiról is vannak diákok, akkor egy pillanatra elakadt a lélegzete. Én magyarországiként, őszintén nem tudtam, hogy ekkora rivalizálás van. Végezetül, együtt elmentünk beszélgetni, és szerintem ez a csírája mindennek. Érdekes, hogy a saját egyetemem filmes diákjaival alig dolgoztam, alig hívtak, a Sapisokkal valahogy jobban kijöttem. Amiben kipróbálhattam magam, azok stúdiógyakorlatok voltak, féléves vizsgafilmek, illetve két államvizsga-film.

A legbüszkébb arra a projektre vagyok, amit két osztálytársammal találtunk ki. Eredetileg színpadra terveztük, csak közben beütött a karantén, így egy kétnapos forgatás alatt készült végül el a rövidfilmünk. Az alapszituáció az volt, hogy három lány, akik nem ismerik egymást, összeköltözik egy albérletbe. Mi, akik a lányokat alakítottuk és külön-külön már egy hónapja készültünk a karaktereinkből, ott „ismertük meg” egymást, és szembesültünk a jelenetekkel.

Tehát improvizációkból áll, amikben a rendező FarkasBoglárka és a dramaturg Kedves Kriszta segítettek minket. A cím Szimbionták lett, és végtelenül büszke vagyok, mert ez volt a világ legjobb forgatása, a legintimebb, a legszabadabb… azt javasolnám mindenkinek, nehogy írjon szövegkönyvet, meg forgatókönyvet, mert nincs szükség rá, a színészek sokkal jobban megoldják. Szóval a Közösülés révén sok emberrel jóban lettünk. A csoport oldala, ha nem is naponta, de aktív, és jól láthatóan, mikor valaki keres színészt, filmest, eszükbe jut ez a felület. Az én vezető szerepem abban merült ki, hogy megalapítottam ezt a csoportot, megszerveztem az első közös gyűlést, még néhány kocsmázást, ismerkedést, de mostanra önműködő lett a csoport.

No és merre tovább? Diploma után…

Zsuzsa: Ezen nem kell és nem is igazán szeretnék túl sokat gondolkodni, mert úgyis kialakul. Még nem tudom pontosan, egyelőre ködben úszunk a jövőnkkel kapcsolatban.

Péter: Van egy elég konkrét tervem. Ebben az évben Bartis Attila A vége című művéből szerettem volna egy egyéni lakásszínházi előadást készíteni, de erre végül nem maradt idő, más projektek kerültek előtérbe. Viszont ezt ballagás után mindenképp szeretném megcsinálni. Nagy kihívás.

Hogy mesterizni fogok-e, vagy, hogy hol, azt még nem tudom, kicsit meguntam most Kolozsvárt, 15 évig ugyanabba az utcába jártam tanulni, mennék máshova is most már, az az igazság.

Noémi: Azt emelném ki, hogy nekem mindig azokkal volt jó a munka, akiket emberileg is nagyon bírtam. Emiatt volt annyira jó a Szimbionták-forgatás, mert nem ismertük egymást, egy hónapon át küldözgettünk anyagokat nekik, és ennyi, de munka közben teljesen egymásra kapcsolódtunk. Teljes bizalmi légkör alakult ki, nemcsak szakmailag bíztak meg bennem, hanem emberileg is. Meg tudod, ez a hozzáállás, hogy kitaláltuk ezt a filmet és meg fogjuk csinálni. Nekem nagyon sokat jelentett ez a tapasztalat, és főleg ilyen együttműködéseknek örülnék a jövőben is.

Melinda: Én az új évadban már a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színházban kezdek – ennek hihetetlenül örülök. Az lenne az idilli kép számomra a következő évekre, hogy színésznő maradok, vagy leszek, van egy párom, van egy munkahelyem… és ami nagyon fontos, hogy szeretni fogom továbbra is, látom az értelmét annak, amit csinálok, nem felejtek el keresgélni és hinni a színházban. Most nagyon hiszek ezekben, érzem, hogy jó helyen vagyok, és tényleg jó ezt csinálni.

Az interjú a Transindex szerkesztőségében végzett újságírói gyakorlat alkalmával készült.

Comments