A BBTE Színház és Film kar végzős teatrológusaival Kövesdi Krisztina és Tolnai Barbara Julia beszélgetett.

Bár az elmúlt időszakban nem futhattunk össze az egyetem folyosóin, most mégis úgy találkoztunk egy kávéra a négy végzős lánnyal, mintha minden kedden, az óráink előtt ezt csináltuk volna. Ez az időszak a színházi alkotók dolgát is megnehezítette, de ők négyen ebben a helyzetben is keresik az újabb lehetőségeket, és nyitottak az új formákra.

A teatrológuslétről, a hátuk mögött álló egyetemi évekről, a szakma fontosságáról és a közös alkotásról beszélgettünk Fazakas Rékával, Görbe Helgával, György Evelinnel és Kedves Krisztával.

Hogyan találtatok rá a teatrológiára?

KRISZTA: Én nem színházi környezetben szocializálódtam. De miután megnéztem a Brahms és a macskákat, két napig nem tudtam feldolgozni, amit láttam. Mivel elkezdett érdekelni, utánaolvastam. Tizenegyedikben már rágták a fülemet otthon, hogy kell tudni, hova megyek tovább. Az egyetem honlapját böngésztem, és rákattintottam a Színház és Film karra. Teatrológia. Mi az? Elolvastam az ismertetőt, és úgy éreztem: nekem ide kell menni. Úgy jöttem, hogy színházi alapismereteim nem voltak, viszont egy percig se bánom, hogy itt vagyok. Úgy érzem, megtaláltam a helyem, és ki tudtam teljesedni. 

HELGA: Szerettem a színházat, de számomra nem ez volt az elsődleges, mivel engem mindig is az újságírás érdekelt. Nagyon gondolkoztam, mert mindenképpen fel akartam venni még egy szakot. Amikor az újságírás alapképzésen voltam harmadéves, akkor iratkoztam be az első évre a teatrón. Úgy gondolom, hogy jól össze lehet párosítani a kettőt, és tudunk más példákat is arra, hogy ez gyakori kombó. Tehát, a színházszeretet motivált, és az, hogy valamit felvegyek az újságírás mellé, amit össze tudok fésülni vele.

RÉKA: Szentgyörgyi vagyok, és egy nagyon erős színházi kultúrában nevelkedtem. Önkéntes voltam a színházban, ami azt jelentette, hogy sok mindent mi csináltunk a jegyszedéstől az ültetésig, és ezért bejárhattunk ingyen az előadásokra. Empirikus úton nagyon sok mindent fel tudtam szedni, de azt akartam, hogy ne csak olyan kocsmázós szinten beszéljek róla, hanem sokkal szakmaibb alapokon. Az alapjaim megvoltak, így azt hiszem, ellentétes úton jöttem, mint Kriszta.Én is dupla szakos vagyok, egyszerre kezdtem a bölcsészetet és a teatrológiát. Tizenkettedikben azt mondtam, hogy nem tudom, milyen egyetemre megyek, de valahogy mintha mindig tudtam volna, hogy erre a kettőre.

EVI: Én is dupla szakon kezdtem, és jelenleg is azon vagyok, mert most végzem a mesterit a bölcsészkaron. Nem bántam meg, hogy fejlesztem magam az irodalom és színház terén is, mert ez a kettő tényleg csodálatosan kiegészíti egymást. Rékához hasonlóan én is bölcsészkarral együtt indítottam el a teatrót, de taszítottam egy évet a végzésen, mert úgy éreztem, nem fogom bírni két helyen a harmadévet, nem szerettem volna egyszerre államvizsgázni. Azt már elmondták, hogy mennyire pezsgő kulturális élet van Szentgyörgyön. Én is elkezdtem a színházban önkénteskedni, fura módon vonzott az, hogy ott legyek. Az is előfordult, hogy nem volt időm megnézni egy előadást, de miután leültettük az embereket, beültünk egy irodába, és ott írtuk az angol házit. Legjobban ültetni szerettem, mert akkor láthattam az előadás előkészítését.

RÉKA: Olyan jó, hogy mondtad ezt a háziírást, mert el is felejtettem, de tényleg így volt!

Az előzetes elvárásaitokhoz képest milyenek voltak az egyetemi évek?

EVI: Nem nagyon tudtam, hogy milyen elvárásokkal induljak, mert a színházat könyvből oktatni nehéz. Ugyanolyan művészeti ág, mint bármelyik másik, és akkor fog megteremtődni az a csoda, amikor elmész egy előadásra, vagy részt veszel egy alkotói folyamatban. Nehéz tehát megtanítani az elméleti részt anélkül, hogy a gyakorlatot ne mutatnák meg. Az volt a meglepő számomra, hogy a tanáraink mégis képesek úgy csinálni, hogy ne legyen unalmas, ne csak a levegőbe beszélve tudjunk előadásokat elemezni, hanem tényleg kinyitották ezt a világot.

RÉKA: Ami nekem meglepő volt, és egy nagyon pozitív élmény, hogy rögtön a mély vízbe dobtak be: ”Tessék! Itt egy kortárs előadás. Mit gondolsz?”. Idejöttem, és valahogy azt vártam, hogy úgy, mint a bölcsészeten is, az ember fokozatosan jut el odáig, hogy kortársról beszéljen. A fokozatosan itt azt jelenti, hogy harmadévre. A teatrológián nem az van, hogy majd megmondják, hogyan kell színházról beszélni, hanem az, hogy addig beszélünk színházról, amíg már egyszer csak tudunk beszélni róla. Így megtalálom a módját, hogy kifejezzem, amit gondolok, tehát megadja azt a teret, ahol ez kifejlődhet az emberben.

HELGA: Tudtam, hogy kevesen leszünk a szakon, de az elején akkor is meglepő volt. Utólag viszont nagyon jó, mert a tanárok figyeltek ránk, és mindig személyre szólóan kaptunk visszajelzéseket. Kialakult, hogy kit mit szeret jobban, és abba az irányba kezdett el haladni. Amúgy nagyon jó, amit Réka is mondott, hogy bedobnak a mély vízbe. Úgy mentünk el egy színházi fesztiválra, hogy közünk nem volt akkor még semmihez. Mégis ott ültünk, és végighallgattuk a szakmai beszélgetéseket, és ezek az emberek nem néztek le minket, hanem úgy tekintettek ránk, mint akik később kollégák lesznek.

KRISZTA: Nekem inkább negatívan állították be ezt a szakot. Azt mondták, ha idekerülök, harmadév végére egyedül fogok diplomázni, mert mindenki abbahagyja, senki nem gondolja komolyan. Én vagyok négyünk közül egyedül, aki csak teatrológiát végez. Nem bánom, mert úgy érzem, hogy több időm van arra, hogy elmélyüljek. Kellet nekem ez az idő, hogy olvassak és színházba menjek. Engem nem csak színházról tanított beszélni, hanem megerősített abban, hogy merjem felvállalni önmagam, és merjek kiállni a véleményem mellet. Nem csak a színház felé érzékenyített, hanem a világ felé. Mi már sokkal többet kaptunk, mint az előttünk lévő évfolyamok, mert sokat változott azóta a tanterv. Új tanárok kerültek be, új perspektívákkal.

Beszéljünk egy kicsit az aktualitásról, nektek hogyan forr össze a színházzal?

KRISZTA: A színháznak mindig az a feladata, hogy a jelennel foglalkozzon, ha ez valamennyire nem történik meg, akkor számomra nem releváns. Foglalkozzon az aktuálissal és érzékenyítsen, mert ez a lényege. Különböző ágazatokat lehet összekötni, és abból nagyon érdekes projektek tudnak létrejönni. Ezért fontos, hogy ne csak a régi keretek között gondolkozzunk, mert bármi lehet színház. A színház olyan, mint egy keret, úgy fogalmazod meg, és úgy keretezed be magadnak a világot, hogy abban megtalálod azt, amit keresel.  

HELGA: Az aktualitást azzal kötöm össze, hogy az ember folyton izgalmi állapotban van. Információéhes személy vagyok, ahogy felkelek, az első dolgom az, hogy megnézem a híreket. Mindenről tudnom kell, ami a világban történik. Ez fontos nekem a színházban is. Szeretem a klasszikusokat, de nem mindegy, hogy hogyan mutatják be őket, mindig megpróbálom összekapcsolni a jelenlegi életemmel. Ha nincs aktualizálva, ahogyan azt Kriszta is mondta, akkor megunom, mert az ember így működik. Vagy aktualizál a színház és az alkotó, vagy megteszem én. 

RÉKA: Én is kapcsolódnék ahhoz, amit a Kriszta mondott. A színház egy keret, és minden attól függ, hogy mi mit keretezünk be. Elég nehéz arra válaszolni, hogy színház miért aktuális, mert ez nem egyértelmű. Azok az előadások is állíthatják magukról, amik általános emberi értékek kibányászására tesznek kísérletet, meg azok is, akik valódi társadalmi változtatást vállalnak. De nem csak azt a színházat szeretem, ami célozza a társadalmi felelősségvállalást. Szeretem például az olyan táncszínházat, ami a mozgás öröméért jön létre. De ne úgy érezzem az aktualitást, hogy leporolunk valamit, és az majd jó lesz, hanem azt az érzést adja, ami benne van a légkörben. Ezt kell kihozza belőlem, hogy azt érezzem, foglalkoztatnak. Ne csak hátra kelljen dőlni, és elájulni attól, hogy valaki milyen szépen megtanulta húzás nélkül a szövegét. Mindegy, hogy milyen díszletbe rakják, mert mindig ugyanazon problémák körül járnak, csak más-más város és társulat viszi színre.

KRISZTA: A nagy büdzséből díszleteket, fényeket, meg nagyon sok egyebet tudnak odarakni, de ne ez kápráztasson el, hanem az, amit produkálnak, ami hat rám, és amit érzek.

RÉKA: Igen! Lássam, hogy mi a koncepció mögötte, és ne csak azért legyen, mert van.

HELGA: Ide azzal kapcsolódnék, hogy minden, ami az előadásban benne van, legyen az díszlet, bármilyen gesztus, szöveg, mindennek legyen relevanciája és legyen meg a funkciója. Ne csak azért legyen, mert jól néz ki, hanem kapcsolódjon a koncepcióhoz. Úgy képzelem el, hogy van egy elgondolás, és minden ezt segíti elő.

RÉKA: Nem azt mondom, hogy nincs annak legitimációja, hogy létezzenek más formák, de én nem szeretek szórakoztató színházba járni. Úgy érzem, hogy nem fogok jegyet venni egy musicalre, még akkor sem, ha szeretem a dalait. Mert valahogy nem ez esik jól a színházban. De ha elmegyek is, ne arra gondoljak, hogy nagyon jól nézett ki a színész, és ennyi.

EVI: Egyetértek azzal, amit hallottunk. A színház egy határtalan dolog, és ez pontosan azzal áll kapcsolatban, hogy mindig aktuális. Ne csak eszköz legyen, hanem valami más, ami túlmutat ezen. Egyszer néztem egy előadást, amiben nem működött az óra. Egész végig azon gondolkodtam, hogy telik az idő, de nem megy az óra. Ez pedig nagyon illúzióromboló tud lenni. Azóta is azt vallom, hogy a színházban legyen mindennek értelme. Esztétikailag is gyönyörködtethet egy előadás, és én hálás vagyok az ilyen libabőrözős élményekért, de azon túl hatnia kell az érzésekre is. Ugyanakkor én nem akarom, hogy a színház fegyver legyen, mert nem hiszek a fegyverekben. A színházban hiszek. A színház pedig mi vagyunk – ahol nincs onnantól, csak kezdve van.

Azt nem kell ragoznunk, hogy mennyi mindent elvett a vírus, de szerintetek mit adott hozzá a színházi világhoz és az egyetemünkön folyó oktatáshoz?

KRISZTA: Ebből írom az államvizsgámat, azt vizsgálom, hogy hogyan változott a színházi nyelv a koronavírus idején. Milyen új esztétikai produktumok születtek, és mit tükröznek azok a színházak, amik előrukkoltak valamivel. Mert mindenképpen hozzájárult a színházi gondolkodáshoz, megtörte a konvenciókat. Eddig az volt, hogy a színház csak akkor létezhet, ha közös térben vannak a nézők és a játszók. De a színház sosem csak ennyi volt, mert mindig változott, a társadalmi helyzeteknek megfelelően. Ez is egy olyan helyzet, amire muszáj, hogy reflektáljon azzal a nyelvezettel, amivel tud. Ez a helyzet felnyitotta az emberek szemét arra, hogy nem csak az a látható út van, ami egyből eszünkbe jut. Rengeteg forma létezik, ami nálunk vagy Magyarországon kevésbé elterjedt. Például vannak sétaszínházi előadások is, amik karanténbiztosak, tehát a színház működhetett volna tovább. Csak mi egyszerűen leblokkoltunk, hirtelen nem tudtuk, hogy mit csináljunk, mert nagyon hozzászoktunk a bevált módszerhez. Én hiszek abban, hogy semmi nem véletlenül történik, ki kellet nyitni az emberek szemét. Egy kicsit álljunk le, figyeljünk magunkra, figyeljünk arra, hogy nekünk mi a jó, ne menjünk fejetlenül előre csak azért, hogy pénzt keressünk. Szóval szerintem amellett, hogy ez az időszak sok rosszat is hozott, ha jól használta ki az ember, akkor mást is tudott nyújtani.

EVI: Igen, tényleg szükség volt arra, hogy megújuljon a színház közege. Azoknak is szükségük volt a színházi élményre, akik eddig nem engedhették meg maguknak, és most volt egy csomó ingyenes előadásfelvétel. Anyukámmal hosszú estéket ültünk át az ágyamon, és jártunk együtt színházba. Persze teljesen más élmény, de ez is színház volt nekem, csak más szempontból jött létre a rituálé.Legalább elkezdtek gondolkodni azon, hogy a színháznak számos kreatív lehetősége, megoldása van. Ilyenkor megmutatkozik, hogy sok reményt ad a művészet, hiszen igény volt arra, hogy ebben a helyzetben valamilyen impulzust kapjunk.

RÉKA: Hiszek abban, hogy létezik online színház, hogy ezt is produktívnak kell felfognunk. Muszáj, hogy az ember mindenben meglássa azt, ami valahogy előre viszi, tehát nem mondom, hogy megszűnik a színház, ha nem ülök szemben a színésszel egy fizikai térben. Mégis nagyon várom, hogy visszamenjek a színházba, mint épületbe, vagy bármilyen olyan térbe, ami most játéktérré változik. De nem akarok úgy visszamenni, mint azelőtt. Hogyha már mindenki hangoztatja, hogy a színház akkor jön létre, ha egy térben vagyunk, akkor használják ki. Elvárom, hogy éljenek ezzel a lehetőséggel, úgy a színházak, mint én, azzal, hogy hogyan állok hozzá ezentúl az előadásokhoz. Elhiszem, hogy mennyivel nehezebb alkotóként online létrehozni valamit, szóval én csak annyit akarok mondani, hogy mindenből próbáljunk tanulni, és átgondolni azt, amit addig csináltunk. Hajrá, színház!

KRISZTA: Legyen egy kicsi elfogadás mind a két részről, minden forma legyen ugyanolyan releváns. Ne menjünk úgy vissza, hogy volt ez a nehéz időszak, és ennyi, hanem fogadjuk el, hogy aki az online-ban lát potenciált, az fejlessze tovább azt.

HELGA: Válaszolnék arra, hogy az egyetemen ezt hogyan éltük meg. Az első félév ijedtsége és reménytelensége után, idén már felkészültek a tanárok, hogy otthoni oktatás lesz. Jobban tudták használni az online felületeket, több óránk interaktív lett. Szerintem ezek nagyon vagány megoldások, mert így sok meghívott tudott jönni, amit az egyetemen nem tudtunk volna megoldani. Ezek olyan lehetőségek, amiket jó lenne, hogyha megtartanánk majd később is, amikor visszaállunk offline-ba. Tud jó lenni az online is, mindig csak a hátrányáról beszélünk, de nagyon sok az előnye. Rengeteg olyan előadást láttunk, amiket másképp nem lett volna lehetőségünk megnézni. Nem csak erdélyieket, hanem külföldieket is. És azt se felejtsük el – ezt mindenki tagadja – de azért az online világnak megvan az az előnye, hogy nagyon sok időt tudsz vele nyerni, legalábbis nekem ez sokat segített.

EVI: Az órákon néha azt éreztem, hogy megteremtődik az a közös tér online is. Itt mindenképpen ki kell emelni Bogdán Zenkő óráit, ahol „hogy vagy-körrel” indítottunk, és ez segített megérkezni az órára az otthoni térben is. Négyen négyfelé voltunk, én mégis azt éreztem, hogy ott vannak velem az emberek, akkor is hogyha csak a laptopom keretezi őket.

Sok formában publikáltatok. Milyen műfaj áll hozzátok a legközelebb, mi a legmeghatározóbb munkátok?Volt esetleg olyan, ami elindított titeket valamilyen irányba?

KRISZTA: Nekem ugye több időm volt egy egyetem mellett, ezért több projektben részt tudtam venni. Már első évben benne voltam egyetemi feladatokban, mint idézőjeles dramaturg. De a számomra legmeghatározóbb szakmai tapasztalat, hogy a Pájinkás János című előadás dramaturgasszisztense lehettem Deák Katika mellett. Nagyon vagány volt hat hétig reggeltől estig ott lenni a színházban és megnézni, hogy milyen egy próbafolyamat valójában. Megismertem különböző tradíciókat: a Csíki Színházban például minden bemutató után megköszönöd valamilyen jelképes ajándékkal a munkáját annak a személynek, akivel jó volt a közös idő. Annyira jó érzés volt, hogy a színészektől, a rendezőtől is kaptam ajándékokat, megköszönték, hogy ott voltam. A másik meghatározó élményem a színis lányok félév végi vizsgafilmjének készítése volt, ahol megismerhettem egy rendezőszakos lányt, operatőrt, hangosítót. Egy kis ízelítőt kaptam a filmes világból, ez is elkezdett érdekelni. Nagyon vékony a határ a kettő között, abból a szempontból, ahogy minket képeznek. Attól függetlenül, hogy színházra specializálódsz, a film világában is megtalálhatod magad.

HELGA: A fesztiválokat nagyon szerettem, mert mindegyiknek köszönhetek valamit, sokat ismerkedtünk, előadásokat néztünk. Legjobban interjúzni és riportot készíteni szeretek, ez az újságírás egyetemről maradt velem. Ezeket nagyon élvezem, terepre menni, és felkészülni az interjúalanyokból. Illetve rájöttem, hogy akármennyire is félek az ilyen bemutatóktól, valójában nagyon szeretem a konferenciákat. Ez is a teatrónak köszönhető, hogy megtanultam kifejezni magam, elmélyülni egy témában.

RÉKA: A fesztiválokat nagyon szerettem én is, elég sokon voltam, például az Infinite Dance Festivalon. Elmentem DunaPartra is, ami nagyon sokat dobott azon, hogy hogyan gondolkodom a táncszínházról. Pályáztam, és elmentem egyedül Nyitrára, egy angol kritikaíró workshopra. Nagyon büszke voltam, hogy képes vagyok erre. A munkáim közül is a kritikaírást tudnám kiemelni, mert abból jelent meg több. Szeretem ezt csinálni, de nagyon szeretnék most már egy kicsit alkotóbb helyzetbe kerülni.

EVI: Én is arra jöttem rá az utóbbi időben, hogy engem a színház alkotói folyamatként jobban érdekel, mint a színházelmélet. Persze megváltozhat két hónap múlva a véleményem. Szerencsére nagyon örülök a személyiségem rugalmasságának, és úgy gondolom, hogy ez nem feltétlenül baj. Próbálom megtalálni magam a kreatív írás világában is, ezért örülök nagyon az idei Kortárs Hangon pályázatnak. Akkor jött ez a lehetőség, amikor már nem ragaszkodtam görcsösen ahhoz, hogy jól akarok írni. Szeretném ezt folytatni, és örülök, hogy kaptam egy pozitív visszajelzést. Krisztához pedig úgy szeretnék kapcsolódni, hogy tényleg nagyon vékony a határ a színház és a film között. Amikor elkezdtem forgatókönyvírást tanulni, akkor találtuk meg egymást Sós Timothyval és Nagy Marcival, és így született meg a Szabad Románia című film. Nagyon hálás vagyok a közös munkafolyamatért, valószínűleg az elkövetkezendőkben több közös projektünk lesz, aminek nagyon örülök. Az egyiket keresztbe vágta a korona, de most úgy néz ki, hogy ősszel végre összejön. Rájöttem, hogy nem feltétlenül baj, ha nem sikerül minden azonnal, attól még nyugodtan lehet próbálkozni.

Végre itt a korlátozásokat tekintve szabadabb nyár, ti végeztek az egyetemmel is. Mik a hosszú távú terveitek, és mi lesz az első dolog, amit megtesztek, amikor kezetekben a diploma?

HELGA: Én egy hónapig csak pihenni és utazgatni tervezek, utána valami munkát akarok keresni Kolozsváron. Hátha összejön a csajokkal egy közös társulat is, de ezt még körvonalazni kell, először ki akarjuk magunkat pihenni.

KRISZTA: Tartjuk magunkat a tervhez, és a pihenés után fogunk neki a közös munkának.

RÉKA: Én el fogok menni a tengerre, mert már nagyon rég nem voltam, és úgy kívánom. Számomra is fontos a társulatunk terve, amiben nagyon hiszek. Mivel a színisek és mi is jó csapat voltunk az egyetem alatt, felmerült az igény, hogy lehetne közös projekteket is létrehozni. Erről most ennyit mondanánk, aztán majd lessétek a tevékenységünket.

KRISZTA: Szeretnénk együtt gondolkodni továbbra is. A korona is bizonytalanná tette mindegyikünknek a helyzetét, hát akkor próbáljuk kihozni belőle a legjobbat. Jött ez az ötlet, és már született valamiféle kivitelezési terv is a fejünkben. A színisek és mi is nagyon bízunk ebben.

RÉKA: Ez a legbiztosabb terv, és a tenger.

KRISZTA: Én egyébként jelenleg két irányban gondolkodom, vagy a néprajzkaron szeretnék antropológiát tanulni, vagy kritikaelméletet a filozófiakaron. Még nem tisztult le bennem, mert mind a kettő érdekel, mind a kettőben látom a potenciált, hogy hogyan tudnám kamatoztatni a színházi tudásomat. Emellett jelenleg dolgozom egy óvodában, úgyhogy lehet, hogy a mesteri alatt is óvónéni maradok, ezt is lehet kötni a színházhoz. Nagyon szeretem, ahogy az óvodások látják a világot, és tervezem jegyezni amiket mondanak, hogy ebből később valami születhessen. Azt látom, hogy a gyerekek nagyon élvezik a szerepjátékokat, nyitottak erre.

EVI: Én is tanulni szeretnék még, hosszú távú célom, hogy valamiből doktoráljak. De mindamellett, hogy beiratkozom egy másik egyetemre, szeretném hagyni megszületni azt a kreatív oldalamat, amit eddig inkább elnyomtam. Ha valamihez nagyon ért az ember, akkor nem tud benne alkotni, mert nagyon szigorúan áll hozzá. Alkotói szempontból is szabadon akarom engedni magam. Keresem a helyzeteket, de a helyzetek is keresnek engem, ezt nagyon sorsszerűnek érzem. Hiszek a közös alkotás örömében, és úgy látom, hogy  rajtunk kívül vannak még ehhez hasonló gondolkodású ismerőseim. Tudom, hogy ezt ki tudjuk használni, és valami csodálatosat hozhatunk létre a jövőben. De mindenképpen szeretném megtartani az irodalommal, a színházzal, a filmmel, és a rengeteg médiummal a kapcsolatomat.

Mi jut eszetekbe először arról a kifejezésről, hogy „a dramaturg mint…”?

KRISZTA: Alkotó.

RÉKA: Ez a legjobb szó.

KRISZTA: Ne tekintsünk úgy a dramaturgokra, mint akik csak átjárást biztosítanak rendező és színész között. Igenis a dramaturg is ugyanolyan fontos alkotó. Mindenki mondja, hogy mennyire kell a dramaturg, de mégsem kap elég teret.

EVI: Dramaturg mint címke. Azzal, hogy valakire azt mondjuk, hogy dramaturg, nagyon sokszor beskatulyázzuk. Szeretnék csatlakozni ahhoz, amit Kriszta elmondott, mert ne legyünk címkék, se mi, se más. Hanem legyünk – igen, azt hiszem tényleg ez a legjobb szó –  alkotók.

HELGA: A dramaturg mint gondolkodó, vagy a dramaturg mint egy kíváncsi néző. Mert szerintem a kíváncsiság és a koncepció, ami a dramaturgot dramaturggá teszi. Persze azonkívül, hogy az alkotásba is beszáll ideális esetben. De az is a feladata, hogy átjárást biztosítson a néző és alkotók között. Legyen az a külső szem, aki meg tudja ítélni, hogy színházelméleti háttértudás nélkül is érthető-e az alkotás.

RÉKA: Nagyon szeretném, ha az jutna egyből eszembe, hogy a dramaturg mint társ. Az alkotófolyamatnak abban a formájában, ami a leginkább elterjedt nálunk, nagyon sok résztvevő  elég láthatatlan marad.

Az interjú a Transindex szerkesztőségével együttműködésben, egyetemei gyakorlatként készült.

Comments