Pontosan egy hét telt el a vakáció vége óta, pontosan egy hete kérek csak még egy napot legalább. Annyi segít a folyamatos fáradtságom elviselésében, hogy tudom, hogy nem egyedül sóvárgok egy jól megérdemelt pihenőnap után.

Ez nem újkeletű dolog, ameddig csak vissza tudok emlékezni, mindig a vakáció volt a kedvenc iskolai tevékenységem, folyamatosan csak pihenni szerettem volna, még akkor is, amikor igazából nem is volt sok tanulnivalóm. Sok kifogásom született, hogy miért nem bírok a padban ülni ébren: nekem nem élet a koránkelés, túl rövid a szünet bármihez is, sok házit hagytak fel újra, vagy csak úgy éreztem, hogy nekem erre a tantárgyra nincs szükségem. A legigazabb talán az, hogy nekem derogál a koránkelés gondolata, önkényesen kinevezem magam éjjeli bagolynak, ami annak a tiltására jogosít fel, hogy reggel 10 óra előtt senki, semmilyen körülmény között ne zavarjon, illetve ne szóljon hozzám.

„Kitartást, mert a fele már megvan” – mondhatni ez volt az idei év első hetének mottója, mivel még egy hét tanulás után már a szesszió gondolata zsong minden diák fejében, hogy valahogy sikerüljön lezárni ezt a félévet – lehetőleg pótszesszió nélkül, úgy még tudunk nyerni egy hét pihenést. 

Azonban csak két hetet adtak a karácsony és az új év okozta károk és élmények kipihenésére, illetve feldolgozására, én már gondolatban a nyárnál tartok, mert soha sincs korán nekifogni álmodozni. Bár inkább az foglal le, hogy újra hozzá kell szoknom a kora reggel 9 órai felkeléshez, újra gubbasztanom kell a laptop előtt órák hosszat, valamint a lustaság és a halogatás szerelemgyerekeként megszámlálhatatlan mennyiségű feladat áll előttem, megoldásra várva, amiket normális esetben, a féléves szorgalmi idő alatt lassan-lassan és apránként kellett volna megoldjak. De én is csak egy átlagos egyetemista vagyok, még a kis cicás videók is olykor vonzóbbnak és érdekesebbnek tűnnek, mint az egyetem, bár nem is vagyok macskás ember.

Most mégis, talán a sűrgető határidők miatt, vagy talán csak a korlátlan kreativitást igénylő feladatok és a benne motoszkáló tehetség, de úgy érzem, hogy kissé erőre kaptam, hogy az utolsó száz méterre húzzak rá. De ha ez egy futóverseny lenne, már rég letehettem volna arról, hogy első helyre jussak. Mégis lelkesen mérem a millimétereket képszerkesztés közben, kíváncsian keresgélek újabb és újabb forrásokat a dolgozatokhoz, és keresem az inspirációt újabb cikkek témájához. Lehet, hogy a produktivitáshoz elengedhetetlen egy irracionális nyomás, amit a kisiskolás korunkban belénk nevelt félelem okoz a szesszió szó hallatán, aminek valójában nagyobb a füstje, mint a lángja. Az igazságot bevallva, csak két szesszión estem túl eddig, az első, mivel még túl új volt, és igen olvasmányos volt a felkészülés a több tantárgyra is, az nehezebb volt. A másodikban pedig már gyakorlatiasabbnak kellett lenni, és órán is inkább figyeltem, így az olvasmányokat is megtudtam tizedelni. Bár ott is volt sok új meglepetés, a termérdeknyi elvégzendő feladat ott sem váratott magára, és pár nap alatt az egészet magam mögött tudhattam, miközben a maximumot hoztam ki magamból. 

 És bár nem vagyok biztos benne, de sejtem, hogy a vizsgák előtt, ha ügyesen szervezünk, kerül pár szabadnapom, illetve az első félév utolsó hajrája után még egy hetet eltölthetek a végtelen semmitevéssel, majd utána azért panaszkodjak, hogy miért nincs már vakáció. Igazából félek megnyitni az egyetemi év naptárát, nem akarok csalódni, majd úgyis szólnak, hogyha órán kellene lennem, de én önkényesen és véletlenül szabadságolok. 

Úgy tűnik örök konfliktus marad ez már, és 14 év folyamatos „tanulás” után is felmerül bennem annak a gondolata, hogy én inkább télen medve, nyáron tanár lennék. Vagy csak az órák kezdetét odébb tolhatnánk még két órával. Azt viszont sejtem, hogy lehet ezt vissza fogom még sírni sokszor, de most megengedem magamnak, hogy ez legyen a legnagyobb gondom a világon. Még egy napig, utána még egyig, és így tovább.

Batrin Krisztián

Comments